Egykor szerettem a telet; a díszfények pompáját, a nyüzsgést az ünnepek közeledtével. Örömteli volt számomra minden perc, amit a készülődéssel tölthettem. Akkor még a csupasz ágak nyújtózkodása, a zord, fogvacogtató reggel sem lombozott le. Ha fehér lepel borult a tájra – akár egy hidegtől óvó paplan – még lelkesebbé váltam, mert a csillogó fehérnél nem volt szebb. Általában izgatottan vártam a karácsonyt, amit mindig a szeretteimmel töltöttem programokkal túlzsúfolva. De idén ez sem hozott lázba.
A nagykörút táncoló fényeiben masíroztam haza a munkahelyemről. Az utolsó munkanap volt számomra ebben az évben. A régi épületekből áporodott szag áradt, néhol vizelet szaggal vegyült. Helyenként kutyapiszok bújt meg az óvatlan járókelők örömére. Több autóból dudáltak, ahogy a túlzsúfolt városban beállt a késő délutáni dugó, így fullasztóvá vált az összesűrűsödő kipufogógáz.
Valami megtört bennem. A szerelem rózsaszín fellege az őszi falevelek módjára váltott színt rozsdabarnára, ami fokozatosan megfakult, mígnem az enyészeté lett. Onnantól a kellemesen hívogató otthonunkba beköltözött a közöny. Minden rideggé vált.
Karcsival már csak éltünk egymás mellett. Olykor napokig nem szóltunk egymáshoz, mert nem volt mondandónk. A közös ágyba befeküdtünk, de nem érintettük meg a másikat. Így múlik el pár hónap alatt a kezdeti fellángolás. Ő egyre ritkábban közeledett felém, én pedig dacból nem tettem. Hiba volt? Megeshet. Manapság az emberek azonnal kidobják azt, ami rosszul működik. Meg sem próbálják megjavítani, mert olcsóbb venni egy újat. Így voltam én is a kapcsolatunkkal, legszívesebben a kukába hajítottam volna az elmúlt öt évet. Mégsem vitt rá a lélek, hogy kimondjam, vége. Eltűrtem, mert megszoktam a jelenlétét. Anyagilag ez volt az egyszerűbb.
Idővel az életvidám lényem úgy párolgott el, mint hajnali ködpára a nap hatására. Elhitettem magammal, hogy jó ez így, miközben egyre jobban befordultam. Nem volt kivel beszéljek erről, hiszen évek óta egyre ritkábban találkoztam a barátaimmal, mígnem minden kapcsolat megszakadt. A szüleim már nem éltek. Mit nem adtam volna anyám véleményéért; hogy ő hogyan látja, mit gondol erről. Bár ő nagyon szerette apámat, amit minden adandó alkalommal ki is mutatott. Talán pont ez hiányzott. Apa mindig kedves szavakat suttogott anya fülébe. Csókkal köszöntötte, ha hazaért, és azzal búcsúzott, akkor is, ha csak a boltba ment le. Az ő kapcsolatuk példaértékű volt, már belátom.
Szomorúan nyitottam ki a lépcsőház ajtaját. Kedvetlenül battyogtam fel a másodikra, ahol a lakásunk várt. Az emlékek még jobban összeszorították a szívemet. Talán nekem kellene lépnem, morfondíroztam és lerúgtam a bokacsizmám az előszobába belépve. Valami azt súgta mélyen, nincs minden veszve. A nappaliból az esti híradó hangja szűrődött ki. Karcsi a kanapén ült, bámulta a tévét. Mellé sétáltam, de rám sem nézett, ami újabb csalódásként ért. Leküzdöttem az ellenérzésemet, lassan lehajoltam hozzá, puszit nyomtam a halántékára. Markáns arcával csodálkozva lesett fel rám, mintha egy bolonddal állna szemben.
– Mi ütött beléd? – tette fel a kérdést, de a hangja olyan hűvös volt, mint a téli reggeleken a levegő.
– Neked is szia – vágtam rá kissé sértetten. Levágódtam mellé, a bútordarab besüppedt alattam, és magam elé vettem az egyik díszpárnát. – Hiányzol.
Karcsi értetlenül ráncolta a homlokát. Sötétbarna szemét egy rövid ideig rajtam tartotta, aztán visszafordult a villódzó képernyő felé.
– Mi történt velünk? – próbálkoztam újra. – Egészen eltűntünk ebből a kapcsolatból. Nem gondolod?
– Öt éve együtt vagyunk. Mire számítottál? – Egyszerre volt ellenséges és nemtörődöm a stílusa.
Bosszantott, hogy felém se pillantott.
– Erre rohadtul nem – sóhajtottam morcosan. Még szorosabban öleltem a párnát, ennyi maradt nekem. – Van valakid? Azért vagy ilyen velem?
– Hagyjál már békén! – üvöltött rám. A távirányítóért nyúlt, hangosabbra vette az adást, mintha ezzel bármit megoldhatott volna.
Egyszerűbb lett volna felállni és elmenni onnan, de ez túl könnyű megoldásnak tűnt. Nem akartam beletörődni a helyzetbe, véget akartam venni ennek a letargikus állapotnak.
– Figyelnél rám egy kicsit? – emeltem fel a hangom. Átnyúltam előtte és kikapcsoltam a tévét.
A szobában csak egy oldalsó falilámpa adott némi fényt. Karcsi arca ijesztő árnyékba borult, a keze ökölbe szorult, de nem futamodtam meg.
– Akarod te még ezt a kapcsolatot? Vagy miért vagy még itt? – kicsit nyers voltam, de már nem számított. Belefáradtam.
– Most tényleg, mi bajod van? – Indulatosan dús, barna hajába túrt. – Az a bajod, hogy nem kértem meg a kezed a szülinapodon? Vagy szimplán havibajos vagy?
– Egyik sem. Tudod te, mióta nem szeretkeztünk?
Karcsi felhorkantott. Felpattant és kiment a konyhába. A hűtőből kivett egy doboz sört, amit kinyitott, nagyot kortyolt belőle.
– Dugni akarsz? Ennyi? – támaszkodott meg a pulton.
– Nem! Nem csak ennyi! – emeltem fel a hangom. – Tudod, az elég nagy baj, ha így kell emlékeztetni. De január óta meg se öleltél, hozzám sem érsz. Lassan egy éve. Azt hittem, csak azért fordultál magadba, mert akkor vesztetted el a munkádat, de pár hónap után máshol helyezkedtél el, viszont köztünk nem javult a helyzet.
– Tök jól élünk! Mindenünk megvan! Akkor mész vásárolni, amikor akarsz. Akkor mitől vagy ilyen kurvára telhetetlen?
Nem hittem el, hogy ezzel érvelt. Bánatosan hajtottam a fejemet a kezembe. Rájöttem, hogy mitől törtem össze ennyire az elmúlt időszakban. Hiába egy-egy drágább vagy kihívóbb darab, semmit sem értem el vele. Tetszeni akartam neki. Szerettem volna nőnek érezni magam mellette, nem egy szolgának, aki főzött, mosott, takarított rá. Azért fordultam magamba, mert pont ez hiányzott. Az elismerés, a megbecsülés, a vágy.
Véget kellett vetnem ennek, amíg nem válok egy két lábon járó szellemmé.
– Azt akarom, hogy elmenj. Költözz el!
– Meghibbantál?! – Karcsi elsápadt, de annyi lélekjelenléte volt, hogy lehúzza a maradék sörét.
Mérgesen tekintettem rá, ezzel megerősítve azt, amit mondtam. Hosszú ideig néztünk farkasszemet, végül elindult a hálószobánkba. Összepakolta a holmiját, majd távozott, és teljes erőből bevágta maga után az ajtót, amitől megremegett a fal.
Rám zuhant a magány nyomasztó érzése. Nem bántam. Szükségem volt erre, hogy továbblépjek, és visszatalálja a régi önmagamhoz.
A bejárat felől kopogtatás hallatszott. Már visszajött volna rimánkodni? A gyomrom diónyira zsugorodott. Odaosontam, óvatosan lestem ki a kukucskálón. A szomszéd állt ott.
– Szia! – széles mosoly terült el arcomon, amint kitártam az ajtót.
– Szia! Bocs, hogy zavarlak, csak veszekedést hallottam és ajtócsapódást. Minden rendben?
Őszinte aggodalom csillant a szemében, ami megmelengette a szívem. Jól esett az aggodalma. Végre valaki törődött velem.
– Csak lelépett a barátom. Már ideje volt – feleltem egy könnyed vállrándítás kíséretében.
– Az jó. Ha valamire szükséged van… – mutatott maga mögé.
– Köszönöm! Jó éjt! – Lassan csuktam vissza az ajtót.
Rég éreztem ilyen felszabadultnak magam. Elkezdődött az új életem.
